Nyílt levél Gulyás Gergelynek – avagy amikor az erkölcsről prédikál az, akinek már rég nincs erkölcsi hitelkártyája
Kedves Gergő!
Ritkán fordul elő, hogy az ember a Kormányinfót hallgatva egyszerre érez késztetést nevetésre és sírásra. Te azonban újra és újra képes vagy erre a bravúrra. Megszoktuk már, hogy a mikrofon mögött állva olykor könnyedén csúsznak ki a szádon erős csúsztatások, félmondatok, vagy épp teljesen abszurd kijelentések. De amit most mondtál, az még ebben az edzett közéletben is külön kategória volt. Olyan mondat, amelynél tényleg megáll az ember kezében a kávé, és felteszi a kérdést: ez most komoly, vagy csak egy rosszul sikerült politikai stand-up?
Azt állítod ugyanis, hogy aki a Tisza vagy a DK színeiben vállal jelöltséget, annak „mély erkölcsi sötétségen” kell átgázolnia. Ez nem egyszerű vélemény, nem politikai vita, hanem ítélet. Erkölcsi ítélet más emberek felett.
És itt álljunk meg egy pillanatra.
Ezt valóban te mondod, Gergő?
Te, aki annak a hatalmi rendszernek vagy az egyik legismertebb arca, amelyben az „erkölcs” már rég nem tartalom, hanem díszlet. Egy szépen festett kartonfal a színpadon, amit akkor tolnak elő, amikor jól mutat a kamerában, és akkor hajtanak félre, amikor útban van. Pontosan úgy, ahogy az a bizonyos kartonfigura is működött, amellyel Magyar Péter végighúzta az országot, Orbán Viktor helyettesítésére. Látszott, hogy ott van valami, de mindenki tudta, hogy üres.
Te egy olyan kormány első sorában ülsz, amelynek működése során az erkölcsi kérdések nem megoldásra, hanem eltussolásra kerülnek. Egy olyan rendszerben, ahol évente több ügyirat tűnik el, mint amennyi gyermek megszületik a nagy csinnadrattával beharangozott demográfiai programok ellenére. Ez nem költői túlzás, hanem fájdalmas valóság.
Egy olyan kormány tagja vagy, amely annyi titkot, kivételt, „nem nyilvános” döntést és zárt aktát termelt ki magából az elmúlt években, hogy lassan már ti magatok sem tudjátok követni, melyik botrány melyik fiókban van elásva. Hol korrupciós ügy, hol kegyelmi botrány, hol egy elfelejtett rendelet, hol egy „félreértett” közbeszerzés. És közben mindig ugyanaz a válasz: nincs itt semmi látnivaló.
És te ezek után erkölcsről beszélsz?
Arról, hogy mások határokat lépnek át, miközben a ti rendszeretekben a határok már rég elmosódtak. Jog és erkölcs, felelősség és következmény, hatalom és szolgálat – ezek a szavak nálatok már nem egymást erősítik, hanem egymást fedik el.
De nézzük meg konkrétan, kiket is bélyegzel meg, amikor „erkölcsi sötétségről” beszélsz.
Kikről van szó, Gergő?
Azokról az orvosokról, akik éveken át működtették a magyar egészségügyet annak ellenére, hogy a rendszeretek minden létező módon elhasználta őket? Akik túlórában, eszközhiányban, emberhez méltatlan körülmények között próbálták életben tartani azt, amit ti csak plakátokon szerettek „világszínvonalúnak” nevezni?
Vagy azokról a tanárokról beszélsz, akik nem a fizetésért – mert abból alig jut – hanem az emberségből, a hivatástudatból maradtak a pályán? Akiknek azt üzenitek évek óta, hogy „örüljön, hogy van munkája”, miközben a jövő generációit bízzátok rájuk, fillérekért és megbecsülés nélkül?
Vagy talán azokról a civilekről, akik nem abból élnek, hogy éppen melyik hatalmi kör kegyéből nyernek pályázatot? Akiknek az élete nem arról szól, hogy kinek a telefonszámát kell felhívni egy aláírásért, hanem arról, hogy valódi problémákra próbálnak valódi megoldásokat találni?
Ők erkölcstelenek?
Azért, mert nem akarnak beállni abba a sorba, amit ti rajzoltok fel krétával a magyar demokrácia padlójára? Abba a sorba, ahol az számít „jó állampolgárnak”, aki hallgat, bólogat, és nem kérdez túl sokat?
Az egész kijelentésed azért különösen visszatetsző, mert annyira átlátszó az indítéka. Ez nem erkölcsi aggódás, Gergő. Ez nem lelkiismereti megszólalás.
Ez félelem.
Féltek. És ezt ma már egyre többen látják.
Féltek attól, hogy olyan emberek lépnek be a politikába, akiket nem ti neveltetek ki. Akik nem a rendszeretek lépcsőfokain kapaszkodtak fel, nem tartoztak senkinek, és nem tartoznak senkinek elszámolással egy régi szívességért.
Féltek azoktól, akiket nem lehet egy telefonhívással „eligazítani”. Akiket nem lehet megfenyegetni egy ellenőrzéssel, egy elvett pályázattal, egy elhallgatott lehetőséggel. Akiket nem lehet beárazni, mert nem mindennek van ára.
De talán a legjobban attól féltek, hogy egyszer tényleg összehasonlítanak benneteket ezekkel az emberekkel. Nem plakátokon, nem propagandában, hanem élőben, vitákban, döntési helyzetekben.
És az fájni fog.
Mert minden hangzatos mondatnál, minden kampányszlogennél, minden gondosan megírt kormányinfós panelnél erősebb az a pillanat, amikor az ember szemtől szembe találkozik a különbséggel. Amikor érzi, hogy az egyik oldalon ott áll valaki tiszta arccal, a másikon pedig valaki, akinek már rég meg kellett tanulnia, hogyan ne látszódjon rajta a rendszer súlya.
Ez a különbség nem magyarázható el. Nem lehet letagadni. Nem lehet spinelni.
Úgyhogy, kedves Gergő, mielőtt legközelebb erkölcsről kezdesz prédikálni egy kormányinfón, talán érdemes lenne egyszer legalább valóban megvizsgálni, mit jelent ez a szó. Nem mint kommunikációs eszköz, nem mint politikai bunkósbot, hanem mint tartalom.
Mert az erkölcs nem attól lesz erkölcs, hogy jól hangzik a mondat végén. Hanem attól, hogy akkor is megáll, amikor már nincs kamera, nincs taps, és nincs mögötte hatalom.
Üdvözlettel:
Felföldi József
