Kedves Judit!
Valahányszor hányinger tör Önre a volt férje miatt – akinek három gyermeket szült, és aki saját szavai szerint egyfajta „nyitott kalitkában” tartotta Önt, hogy közben Ön „kiteljesedhessen” –, engedjen meg egy javaslatot. Ilyenkor ne a csalódásra, ne a személyes veszteségekre, ne az elpazarolt évekre gondoljon, hanem a sikereire. Azokra az eredményekre, amelyek vitathatatlanul az Ön nevéhez kötődnek, és amelyek még akkor is fennmaradnak, amikor a magánéleti kudarcok már csak fájó, de halk visszhangként élnek az emlékezetben.
Jusson eszébe például, hogy Rogán Antal, Völner Pál, az illegális lehallgatások és megfigyelések megrendelői, az illegálisan megszerzett adatok és információk birtokosai, a végrehajtó-maffia szereplői, valamint – nem utolsósorban – Kónya Endre a mai napig rendkívül hálásak Önnek. Egyesek talán soha nem mondták ki ezt hangosan, mások valószínűleg csak csendben, magukban számoltak azzal, milyen sokat jelentett számukra az Ön közreműködése, hallgatása, lojalitása vagy éppen aktív szerepvállalása.
Ha a házassága nem is sikerült, legalább ezek a dolgok összejöttek. Ez is egyfajta életút, egyfajta „teljesítmény”, amelyet nem lehet elvitatni. Talán éppen ez a tudat enyhítheti valamelyest a hányingerét. Talán segít túlélni azokat a pillanatokat, amikor a múlt döntései hirtelen túl hangosan kopognak a jelen ajtaján.
Mert vannak sikerek, amelyek nem feltétlenül tapsviharral járnak. Nem adnak belső békét, nem hoznak valódi elégedettséget, mégis kézzelfoghatóak. Megmaradnak a rendszerben, a struktúrákban, az emberek sorsában, akiknek az életét közvetve vagy közvetlenül befolyásolták. És ezek a sikerek – bár sokak szemében terhelőek – az Ön életének is részei.
És most engedjenek meg egy váltást. Egy másik hangot. Egy másik minőséget.
Kiállok egykori kollégám, Szily Nóra mellett.
Mert miközben ebben az országban egyre hangosabbak a cinizmus, a személyeskedés és a karaktergyilkosság hangjai, egyre ritkább az, amikor valaki egyszerűen csak emberként áll oda a másik mellé. Amikor nem politikai oldal, nem érdek, nem pozíció számít, hanem a közös múlt, a közös értékek és az a fajta lelki rokonság, amelyet nem lehet sem lejáratni, sem elhallgattatni.
Tudjátok, vannak olyan testvéri kötelékek, amelyek nem vér szerint valók, hanem lelkiek. Ezek nem a családi fotókon születnek, hanem a közös munkában, a közös hitben, a közösen vállalt kockázatokban. Olyan kötelékek ezek, amelyeket nem lehet egyetlen rosszindulatú mondattal vagy célzott támadással szétzilálni.
Nórával összeköt bennünket az igazi köztelevíziózásba vetett hit. Abba az elképzelésbe, hogy a média nem hatalmi eszköz, nem propaganda, hanem szolgálat. Hogy az ember nem „tartalom”, hanem személy. Hogy a néző nem célcsoport, hanem partner. Ez ma talán naivnak tűnik, sőt sokak szemében nevetségesnek, de akik egyszer valóban hittek benne, azok soha nem tudnak teljesen lemondani róla.
Összeköt bennünket a pszichológiai ismereteinkből fakadó ember- és világszemlélet. Az a meggyőződés, hogy az emberi viselkedés mögött mindig történetek vannak. Traumák, félelmek, vágyak, elhallgatott mondatok. Hogy nem lehet mindent fekete-fehérben látni, és hogy az empátia nem gyengeség, hanem tudás. Mély, szakmailag megalapozott tudás.
Összeköt bennünket a nők megbecsüléséért végzett munka. Az a küzdelem, amely nem harsány jelszavakból áll, hanem mindennapi apró gesztusokból: meghallgatásból, támogatásból, példamutatásból. És tágabban: az emberek egyenlő, partneri kapcsolódásáért folytatott törekvés. Az a hit, hogy senki nem birtokolhatja a másikat, sem házasságban, sem munkahelyen, sem társadalmi szerepek mögé bújva.
Ugyanígy említhetném az állatok védelmét, amely számunkra soha nem „mellékes ügy” volt. Mert ahogyan az ember a legkiszolgáltatottabbakkal bánik, úgy bánik végső soron mindenkivel. És igen, összeköt bennünket az a munkabírás és hivatástudat, amely sokszor erőn felül motivál. Az az érzés, amikor az ember akkor is megy tovább, amikor már fáradt, amikor már elege van, amikor már könnyebb lenne feladni.
Drága Nóra!
Teljes szívemből küldöm az ölelést. Nem udvariasságból. Nem nyilvános gesztusként. Hanem azért, mert tudom, milyen az, amikor az ember próbálja megőrizni a méltóságát egy olyan közegben, amely újra és újra meg akarja kérdőjelezni azt.
A bántások meg se karcoljanak. Tudom, könnyű ezt mondani, és sokkal nehezebb megélni. De hidd el: ezek a mondatok, ezek a támadások nem rólad szólnak. Azokról szólnak, akik félnek attól a tisztaságtól, következetességtől és belső tartástól, amit képviselsz.
Rengetegen szeretünk. Csendben, háttérben, néha kimondatlanul, de őszintén. Testvéri öleléssel 🥰 bíztatlak: fel a fejjel. Szükség van rád. Szükség van a gondolataidra, a munkádra, a jelenlétedre. És mindenekelőtt: szükség van arra, aki te vagy. ❤️🥰
Mert vannak emberek, akiket nem lehet lecserélni. Akiket nem lehet eltörölni. Akik akkor is számítanak, amikor éppen megpróbálják őket elhallgattatni.
És te ilyen vagy.
