Az a társadalom valóban a munkaalapú eszményeire épült. Mindenki tudta, hogy dolgozni kell, mert a társadalmi rendszer és az állam igényelte a munkaerőt, a termelést, és a produktivitást. Nem lehetett csak úgy „élni és tenni-venni”, mert a rendszer szorosan figyelte az embereket, a munkavégzést, a hivatalos papírokat, a listákat. Azok, akik ügyeskedni próbáltak, hamar a rendőrség vagy a börtön látókörébe kerültek. Az átlagember viszont nyugodtan élhetett, ha betartotta a szabályokat, és nem próbált kiskapukat keresni a rendszerben.
Az élet ritmusa meghatározott volt: 8 órát dolgoztunk, keményen, de szervezetten. Volt, aki úgy érezte, hogy ez túl sok, mások szerint pont elegendő volt. A bányászok tényleg keményen dolgoztak, nap mint nap a föld mélyén, nehéz fizikai munkát végezve, izzadságuk és verejtékük minden centimétert áthatott. Az átlag melós, az irodai dolgozó, a gyári munkás viszont nem szakadt meg, sokszor jutott ideje pihenni is. Ha akarta, akár 8 órát is pihenhetett – bár fiatal korunkban mi inkább a bulit választottuk. Néha csak 4 órát aludtunk, mert az éjszakák a városban, a klubokban, a táncparketteken teltek, és a szabadság érzése minden fáradtságot elfeledtetett.
Ez a világ egyszerre volt kemény és kíméletes. Kemény, mert a szabályok szigorúak voltak, mert mindenki tudta: ha nem dolgozol, az állam lecsap. Kíméletes, mert az átlag fizetésből teljesen kellemesen meg lehetett élni. Nem kellett kapkodni, nem kellett mindig mások után rohanni, mert a rendszer biztosította az alapvető megélhetést. Az emberek tudtak lakni, enni, ruházkodni, és ha valaki akart, egy-egy kis „maszekolással” – azaz a hivatalos munka mellett kiegészítő tevékenységgel – még többet kereshetett.
A szabadidő és az alvás is szabályozott volt: hivatalosan 8 órát aludhattunk, de fiatalok voltunk, mindig buliztunk, csajok, fiúk, zene, tánc. A rendszerváltás előtti fiatal generációk éjszakai életét a szabadságvágy és a tiltott örömök érzése határozta meg. Az életünket sokszor a tiltott határok feszegetése adta. És ebben a világban még egy Trabant is nagy státuszt jelentett: ha sikerült autót venni, máris a környék „királya” voltál. Nem számított, hogy a kocsi apró és lassú volt – a jelképes tulajdon adta a rangot.
Az ország épült és szépült, a városok és falvak közterületei rendezettebbek lettek, a lakások pedig egyre korszerűbbek. A KISZ-lakások voltak az ifjúság célpontjai. Mi, akik a KISZ tagjai voltunk – a kis kommunisták, ahogy szokták mondani –, a rendszer célközönségeként élhettünk, és sokszor lehetőségünk volt lakást szerezni, pályázni, dolgozni a közösségért. Ha rajta voltál a listán, neked el kellett menni segíteni az építkezésen vagy a közös feladatokban. 🙂
A rendszer azonban diktatórikus volt: semmi demokrácia, minden irányítva, minden ellenőrizve. A véreskezű diktátor, akinek szavai ma is a fülembe csengenek, gyakran kérdezte: „Elvtársak! És ez jó a melósnak?” – amikor valaki olyasmit próbált előadni, amihez nem értett. Ez a kérdés egyszerre volt fenyegető és irányadó, figyelmeztetés, hogy mindenki a helyén maradjon, és ne próbálja túlhaladni a hatáskörét.
Az emberek megtanulták, hogy dolgozni kell, de nem feltétlenül kell mindent túlhajtani. Az átlag melós megtanulta a határokat: dolgozik 8 órát, pihen 8 órát, és éli az életét a maradék időben. A bányászok, a nehéz fizikai munkát végzők, a gyári dolgozók, a hivatalnokok mind egy szabályrendszer részei voltak, amely egyszerre kínálta a biztonságot és a korlátokat.
Az autóvásárlás hatalmas dolog volt. Egy Trabanttal vagy Lada személyautóval valódi státuszt szerezni nemcsak a tárgyi érték miatt volt fontos, hanem szimbolikusan is: a saját tulajdon, az önállóság érzése mindent felülírt. Az életben való előrelépéshez nem kellett milliárdosnak lenni, elég volt a rendszer adta lehetőségekkel élni, és ha valaki kreatív volt, a maszekolás révén még többet is elérhetett.
Minden napot a szabályok, az előírások, az elvárások határozták meg, de mégis volt lehetőség a fiataloknak a szabad időre, a bulizásra, az éjszakai élet élvezetére. A társadalom egyszerre volt kemény és szelíd, diktatórikus és biztonságot adó. A mindennapi élet szabályozott volt, de az emberek megtanultak saját lehetőségeikhez igazodni, és élvezni azokat a pillanatokat, amikor a rendszer engedte a szabadságot.
Az akkori időszak, az emberek élete, a bányászok kemény munkája, a fiatalok bulizása, a KISZ-lakások megszerzése és az állam szigorú felügyelete mind egy olyan világot rajzolnak elénk, amely egyszerre volt szigorú, de mégis emberi. A szabályok, a pihenés, a munka, a szabadidő és a közösségi élet minden pillanata formálta az akkori társadalmat, és ma már csak visszaemlékezésként él bennünk.
