Nagyon szomorú hírt kaptam ma.
Egy élet megszűnt, közvetlenül mellettünk, a szomszédságban. Egy nő halt meg, egy ember, aki hazafelé tartott, a saját életéhez, a saját napirendjéhez, a saját mindennapjaihoz. És egyszerűen… nem jött haza.
És hadd tisztázzam: ez nem baleset volt. Nem egy szerencsétlen véletlen, nem a sors kegyetlen játéka. Ez egy döntés volt. Egy tudatos, megfontolt, de tragikus döntés, amelynek következményei egy ember életét elvették, másokat pedig örökre megváltoztattak.
Úgy döntöttem, hogy iszom egy italt. Úgy döntöttem, hogy beülök a volán mögé. Úgy döntöttem, hogy kockáztatom mások életét, a saját életemet. Egy döntés, ami talán pár pillanatnyi örömért, rövidtávú kielégülésért cserébe elvette valaki más jövőjét, biztonságát, békéjét.
És mindezt körülveszik a nyamvadt alkoholreklámok. Részeges Mikulások, vicces szlogenek, laza, “szabad” életstílust hirdető kampányok. Mind azt sugallják, hogy az alkohol ártalmatlan, hogy a pohárban nincs felelősség, nincs következmény. Hogy “ez mégiscsak csak sör”. Nem. Nem az. Ez nem “csak” semmi. Ez gyávaság. A pillanat, amikor az ember menekül a saját életének nehézségei elől, az alkoholhoz fordul, nem ártalmatlan.
Számomra mindenki, aki az életével szembenézés helyett az alkoholért menekül, elzsibbasztja a saját felelősségét. Elmenekül a következmények elől, és gyakran mások fizetik meg érte az árat.
És ki nem állhatom azt a pillanatot, amikor egy részeg meghal, és mindenki körülötte azt mondja: “de ő jó volt…” Kinek volt jó? Azoknak, akik utána feltakarították a félelmet, a szégyent, a könnyeket? A gyerekeknek, akik csendben tanulják, hogy bizonyos dolgok normálisak, amikor valójában nem azok? A családnak, amely évek óta feszültségben él, bizonytalanul, rettegve attól, hogy valami hasonló újra megtörténik? A kedvesség nem pusztán szavakban mérhető. A kedvesség felelősség. Törődés. A valódi szeretet és gondoskodás a döntések következményeinek vállalásában mutatkozik meg, nem a szavakban vagy a látszatban.
És most ezt kíméletlenül, bocsánatkérés nélkül fogom leírni: nem érdekel, mit gondolsz rólam, de soha, de soha nem fogok sajnálni egy részeges embert. Soha nem. Mindegyiket sajnálom… akik az ilyen döntések miatt meghalnak. Mindig áldozat. Soha nem az a döntés, ami ide vezetett, hanem a gyávaság, a felelőtlenség és a menekülés a saját élet elől.
Sajnálom, de nem lehetünk közömbösek. Nem tehetünk úgy, mintha semmi sem történt volna. Nem normalizálhatjuk a patológiát. Mert a mi nemzetünk az alkohol milliárdjait fogyasztja el évente, és aztán csodálkozik, hogy emberek halnak meg. Hogy tragédiák történnek. Hogy a könnyek folynak. Az alkohol a volán mögött nem balszerencsét jelent. Nem véletlent. Nem tragédiát. Ez egy tudatos választás. Tudatos döntés. Egy döntés, amelynek súlyát senki sem érdemli meg, kivéve az, aki meghozza.
Tudtad, hogy minden, még a legkisebb adag alkohol is méreg a szervezet számára? Azonnali hatás, lassú mérgezés, rövid és hosszú távú következmények. És mi döntjük el, hogy utána a volán mögé ülünk-e, vagy engedjük, hogy a logika és a felelősség vezessen minket. Nem reklámok, nem hagyomány, nem szokások, hanem mi döntünk minden nap, minden egyes alkalommal. Nem mindenki iszik. Az életünk a mi kezünkben van.
Ma egy nő fizette meg a végső árat valaki más “döntéséért”. Egy élet, amely nem tér vissza. Egy család, amely soha nem lesz ugyanaz. Egy közösség, amely gyászol, és egy üres hely, amelyet semmi nem pótol. Drága Anita, nyugodj békében.
De hadd menjek tovább. Hadd beszéljek arról, amit a tragédia után érzünk. A félelem, a harag, a tehetetlenség keveréke. Az, hogy tudjuk, egy ember saját kézbe vette a döntést, amely végzetes lett mások számára. Nem csak magával szemben, hanem mindazokkal szemben, akik útjába kerültek, akik részesei voltak az életének, akik látták a hatását. És nem csak a halál pillanatában, hanem minden nap, minden egyes döntésében, ami ide vezetett.
Ez nem valami távoli probléma. Nem egy absztrakt elmélet, hanem a valóság, amit minden nap látunk az utcákon, az utakon, a közösségünkben. És amíg nem állunk ki a felelősség mellett, amíg nem mondjuk ki hangosan, hogy minden döntésnek következménye van, addig újabb tragédiák fognak történni. Az alkohol és a felelőtlenség keveréke nem vicc, nem szórakozás, hanem halálos fegyver, amelyet az emberek a saját kezükbe vesznek.
A gyerekek tanulják. A családok szenvednek. A közösségek gyászolnak. És mi, akik látjuk mindezt, nem tehetünk úgy, mintha normális lenne. Nem tehetjük meg, hogy elfordulunk. Mert minden nap, amikor az alkohol árát valaki máson fizeti meg, egy újabb embert veszítünk. Egy újabb családot törünk szét. Egy újabb életet veszítünk el.
Ezért kell beszélnünk. Fel kell emelnünk a hangunkat. Meg kell értenünk, hogy a kedvesség nem csupán szó, hanem felelősség. Törődés. Védelmezés. Minden döntésünkben ott van a lehetőség, hogy valakit megmentsünk, vagy hogy valakit elveszítsünk. A döntés a miénk. Minden nap. Minden pillanatban.
Ma Anita meghalt. De a tragédiája nem lehet hiábavaló. Nem lehet egyszerű statisztika. Nem lehet “egy újabb történet”. Ez a történet tanulság. Tanulság mindenki számára, aki valaha is azt gondolta, hogy az alkohol és a felelőtlenség csak szórakozás, csak pillanatnyi menekülés, csak könnyedség. Nem. Ez halálos komolyság.
És ezért írom le mindezt. Hogy emlékezzünk. Hogy ne hagyjuk, hogy a következő tragédia ugyanez legyen. Hogy a döntéseknek súlya van. Minden egyes ember életének súlya. Minden nap, minden pohár, minden volán mögé ülés, minden pillanat, amikor azt gondoljuk, hogy “csak egy ital”, vagy “csak egy kicsi”, mindez nem ártalmatlan.
Drága Anita, nyugodj békében. És mindannyiunknak emlékezzünk: az élet törékeny, a döntések komolyak, a felelősségünk mindannyiunkra hárul.
