Tegnap este, drága Édesanyám, Kassai Ilona csendben átlépett egy másik világba. Az angyalok közé került, a Mennyek országába, oda, ahol már nincs fájdalom, nincs fáradtság, csak fény, béke és szeretet. 🪽
Ezek a szavak még most is felfoghatatlanok. Kimondani őket olyan, mintha a szívem minden egyes dobbanásával újra és újra el kellene fogadnom azt, amit az ész nem akar, amit a lélek tiltakozva utasít el.
Anyukám nem egyszerűen elment. Ő nyomot hagyott. Az életemben, mások életében, minden egyes mosolyban, tanácsban, ölelésben, amit valaha adott. Egy igazi művész volt – nemcsak a szó klasszikus értelmében, hanem az élet művésze. Tudott szeretni, tudott adni, tudott teremteni. És mindenek felett: ő volt a legjobb anya, akit csak kívánhat az ember. ❤️
Gyerekkoromtól kezdve az ő hangja volt a biztonság. Az ő tekintete volt az, amelyben mindig ott volt a hit, akkor is, amikor én már elveszítettem. Tudta, mikor kell szólni, és mikor kell hallgatni. Tudta, mikor kell erősnek lennem, és mikor szabad sírnom. Soha nem akart tökéletesnek látszani, mégis az volt számomra – emberi, esendő, mégis végtelenül nagy.
Művész volt, mert amit a kezébe vett, abból lélek lett. Legyen az egy alkotás, egy gondolat, egy beszélgetés vagy egy egyszerű hétköznapi pillanat. Mindenben ott volt ő. A szenvedélye, az érzékenysége, a finom humora, az a különleges belső fény, amit nem lehet tanulni, csak hordozni. És ő hordozta. Egész életében.
Anyaként pedig… szavak sincsenek. Az anyai szeretete nem volt hangos, nem volt tolakodó, nem volt feltételekhez kötött. Ott volt mindig. Akkor is, amikor elestem, akkor is, amikor hibáztam, akkor is, amikor magamba zárkóztam. Soha nem kérdezte, miért vagyok gyenge. Csak megfogta a kezem, és emlékeztetett rá, hogy erősebb vagyok, mint hiszem.
Most, hogy már nincs itt fizikailag, még erősebben érzem a jelenlétét. Mintha minden csendben ott lenne a hangja. Mintha minden fényben ott lenne a mosolya. Mintha minden döntésemnél megkérdezném magamtól: „Mit mondana anya?” És tudom, hogy a válasz mindig a szeretet felől jönne.
A veszteség fájdalma mély és kimondhatatlan. Van benne üresség, van benne düh, van benne értetlenség. Vannak pillanatok, amikor még mindig azt várom, hogy megszólaljon a telefon, vagy hogy belépjen az ajtón. És vannak pillanatok, amikor hirtelen rám tör az emlék: egy nevetés, egy mozdulat, egy mondat. Ezek egyszerre fájnak és gyógyítanak.
Hiszem – és szeretném hinni –, hogy most már békében van. Hogy ott fenn, az angyalok között újra alkothat, újra mosolyoghat, és talán onnan vigyáz ránk. Hogy lát minket, és tudja, mennyire hiányzik. Hogy érzi a szeretetet, amit felé küldünk minden gondolatunkkal, minden imánkkal.
Köszönöm mindenkinek, aki most egy pillanatra megáll. Aki gondolatban vele van. Aki egy csendes emlékezéssel, egy mécses fényével, egy szívből jövő gondolattal tiszteleg az emléke előtt. Mert az emlékezés nem csak búcsú – az emlékezés kapcsolat. Egy híd a földi élet és az örökkévalóság között.
Anyukám emléke tovább él bennem, bennünk, mindazokban, akik ismerték, szerették, tisztelték. Nem tűnik el. Csak átalakul. Fénnyé, emlékké, erővé. És bár a hiánya örökké fájni fog, a szeretete örökké velem marad.
