Tegnap este egy fájdalmas hír rázta meg a szívemet és az életemet: Arató Móni, drága jó barátnőm, váratlanul eltávozott közülünk. A hír szinte sokként ért, mert bár az utóbbi 4–5 évben távolabb kerültünk egymástól, a gondolat, hogy már soha nem hallhatom a hangját, nem láthatom a mosolyát, elképzelhetetlennek tűnt. Móni nálam csupán 4–5 évvel volt idősebb, de ez a kis korkülönbség sosem számított a barátságunkban; inkább az összekapcsolódásunk ereje, a támogatás és a megértés volt a fontos.
Életünk egy nagyon nehéz pontján találkoztunk először, amikor mindketten épp olyan időszakot éltünk, amelyben a segítség és a támogatás minden apró jele felbecsülhetetlen értékkel bírt. Akkoriban találkoztunk először, és bár a barátságunk nem a mindennapi közelségről szólt az utóbbi években, a szívünkben mindig ott élt a kapcsolat, az összetartozás. Móni mindig tudta, mikor kell hallgatni, mikor kell támogatni, mikor kell egyszerűen ott lenni, anélkül, hogy szavakra lenne szükség. És én igyekeztem ugyanezt visszaadni neki – mert az életünkben a barátságaink ereje néha felülmúlja a családi kötelékeket is.
Móni kundalini jógaoktató volt, és az utóbbi időben egyre több elvonulást tartott párjával. Sokan fordultak hozzá, sokan kérték a segítségét, hogy megtalálják a belső békét, a nyugalmat és az önmagukkal való kapcsolatot. Nemcsak tanította a jógát, hanem élete példájával mutatta, mit jelent kitartónak, szorgalmasnak és segítőkésznek lenni. Az emberek számára, akik az útjukon elakadtak, Móni fénypontot jelentett: biztonságos kikötőt, ahol megállhattak, lélegezhettek és gyógyulhattak.
A hirtelen távozása teljesen váratlan volt. “Egyszerűen kilépett”, mondta párja, és mindenki, aki ismerte, próbálja feldolgozni, megérteni ezt a váratlan eseményt. Fontos hangsúlyozni: nem vetett véget az életének önkezével. Nem volt beteg, nem volt előre látható probléma, ami erre a döntésre vezetett volna. Épp ez a váratlanság, a látszólagos természetesség, a mindennapokban észrevétlen eltűnés, teszi a veszteséget még nehezebben felfoghatóvá.
Az elmúlt napok és órák folyamán rengeteg gondolat kavargott a fejemben: miért történt így, mi vezethetett idáig, és vajon mi minden összefüggésben áll az életével. Sok miért, sok kérdés – válasz nélkül. Ezeket a gondolatokat most nem tudom csendesíteni, mert Móni élete annyi emberre volt hatással, és az a hiány, amit maga után hagyott, mindenkit megrázott.
Móni rendkívül sok embernek segített, és a legtöbb esetben erősnek láttam: valaki, aki tudja, merre tart, aki céltudatos, kitartó, szorgalmas, és mindig kész arra, hogy másoknak is irányt mutasson. A jóság és a segítőkészség, amely jellemezte, az ő egyéniségének alapja volt, és most ez a hiány érződik leginkább: az a fény, amely mások útját világította meg, most már nem látható a fizikai világban.
A mai nap különösen nehéz volt, mert a veszteség realizálódik, és mindenki, aki ismerte, átérzi a hiányt. Sok kérdés, sok gondolat kering a fejemben: mit tehettünk volna másként, mi minden vezetett idáig, mi minden maradt elmondatlan. Az emberi élet összetett és kiszámíthatatlan, és néha még a legerősebb, legpozitívabb emberek is szembesülnek olyan nehézségekkel, amelyekről mások nem tudnak.
Móni emléke azonban megmarad minden apró gesztusában, minden mosolyában, minden alkalomban, amikor valakit segített. Az ő életének értéke nem csupán a jógában, az elvonulásokban vagy az oktatásban mérhető, hanem abban a szeretetben és törődésben, amelyet mások felé sugárzott. A barátok, a család, a tanítványok mind őrzik a tanításait és a szeretetét, amely örök nyomot hagyott mindannyiunkban.
Most, amikor a fájdalom és a szomorúság dominál, fontos emlékezni arra, hogy Móni élete fényt hozott mások világába. A hiánya érződik, de a hatása megmarad. A jógában, a barátságban, az útmutatásban, amit adott, mindannyian hordozzuk a lelkünkben. Minden alkalommal, amikor valaki gyakorolja a nyugalmat, az együttérzést, az önismeretet, amit Móni tanított, egy darabja tovább él belőle.
Fény kísérje útját. ❤️
A veszteség, a meglepetés és a megértés hiánya mellett a legfontosabb, hogy megőrizzük azokat az értékeket, amelyeket Móni képviselt: a segítőkészséget, a kitartást, a szeretetet és az élet tiszteletét. Az életünkben vannak pillanatok, amikor nem értjük a miértet, amikor a fájdalom túlságosan mély, és az elbúcsúzás egyszerre tragikus és megfoghatatlan. Móni távozása is ilyen pillanat.
Az ő emléke mindig jelen lesz azokban, akiket segített, akikhez szívvel szólt, és akik számára példát mutatott abban, hogy az élet minden percét értékelni kell, és másokat támogatni mindig fontos. Bár a fizikai jelenléte már nincs közöttünk, a tanításai, a mosolya, a jelenléte és az energiája örök.
Emlékezzünk rá, és tartsuk életben azt a fényt, amit mások életébe hozott. A szeretet, amelyet adott, nem veszhet el.
