Életének 54. évében, január 26-án hajnalban örökre lehunyta szemét Tordai Tünde Tekla, az erdélyi magyar színházi és filmes élet egyik különleges, csendes fényű csillaga. Halálhíre megrendítette mindazokat, akik ismerték, szerették, vagy akár csak egyetlen alkalommal is látták őt színpadon vagy a vásznon. Távozása nem volt váratlan, mégis felfoghatatlan: hosszú éveken át tartó betegséggel küzdött, amelyet – ahogy a hozzá közel állók fogalmaztak – méltósággal, hittel és rendíthetetlen reménységgel viselt egészen az utolsó pillanatig.
Az utóbbi időszakban a mozik közönsége az Elfogy a levegő című filmben láthatta őt Tekla szerepében – egy olyan alakításban, amely sokak számára már most életművének egyik legemlékezetesebb állomása lett. Mintha ebben a szerepben sűrűsödött volna össze mindaz, amit színésznőként képviselt: visszafogottság és belső erő, törékenység és rendíthetetlenség, fájdalom és remény egyszerre.
Egy pálya, amely hivatás volt
Tordai Tekla 1990 és 1994 között tanult a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán, abban az időszakban, amikor az intézmény nemcsak szakmai tudást, hanem szellemi tartást is adott növendékeinek. Tanárai már akkor felfigyeltek rá: nem volt harsány, nem kereste a reflektorfényt, mégis, amikor színpadra lépett, valami megváltozott a térben. Jelenléte sűrű volt és igaz.
-
szeptember 1-jétől lett a kolozsvári társulat tagja, amelynek hosszú éveken át meghatározó, még ha sokszor csendben maradó alakja volt. Kollégái gyakran emlegették úgy, mint azt a színészt, aki nemcsak szerepet játszik, hanem életet visz a figurákba, aki minden előadás előtt és után ugyanazzal az alázattal fordult a munkához.
Szerepek, amelyek nyomot hagytak
Pályája során számos emlékezetes előadásban láthatta a közönség. A Hegedűs a háztetőn előadásában finom érzékenységgel formálta meg szerepét, az Oidipusz tragikus világában mély emberi drámát közvetített, míg az Angyalok Amerikában előadásban olyan belső feszültséget és sebezhetőséget vitt a színpadra, amely sok nézőt hosszú ideig nem hagyott nyugodni.
Az Illegitim című előadásban nyújtott alakítása különösen sok elismerést hozott számára. Nem voltak benne nagy gesztusok, mégis minden mozdulata, minden kimondott vagy elhallgatott szó súlyt hordozott. Ez volt az ő művészete: nem túlbeszélni, hanem megélni a szerepet.
A betegség árnyékában
Az utóbbi években egyre kevesebbet szerepelt, de soha nem fordított hátat a színháznak. A betegség lassan, alattomosan lopta el az erejét, mégsem tudta elvenni tőle azt a belső fényt, amely mindig is jellemezte. Akik közel álltak hozzá, úgy emlékeznek: nem panaszkodott, inkább figyelt, hallgatott, és amikor beszélt, szavai tele voltak reménnyel.
Hitét és méltóságát a legnehezebb pillanatokban sem veszítette el. Sokak számára példát mutatott abban, hogyan lehet embernek maradni akkor is, amikor az élet a legkeményebb arcát mutatja.
Búcsú egy csendes legendától
Tordai Tünde Tekla nem volt a botrányok embere, nem kereste a címlapokat. Mégis, halála után hirtelen világossá vált, milyen hatalmas űrt hagy maga után. A színházak falai, az öltözők csendje, a színpad deszkái mind őrzik lépteinek emlékét.
Távozásával nemcsak egy kiváló színészt veszített el az erdélyi magyar kultúra, hanem egy emberségében is példamutató nőt, aki a művészetet nem eszköznek, hanem hivatásnak tekintette.
Emléke tovább él azokban a szerepekben, amelyekről beszélni fognak, azokban a jelenetekben, amelyeket újra és újra felidéznek, és azokban a szívekben, amelyeket megérintett.
Nyugodj békében, Tekla. A függöny legördült, de az előadás, amelyet az életeddel adtál, örökre velünk marad.
